Habár régen nem volt említésre méltó horrorálmom (gyógyszerszedés és pszichés kimerültség miatt az álmaim inkább csak a valóság foszlányai, ha vannak egyáltalán), a ma délutáni alvás produktuma annyira színes-beteges volt, hogy méltónak tartom leírni.

Megint a szereplő-néző furcsa kettőssége határozta meg az álmomat. Kezdetőjelenetként a vasárnap ügyeletes patikában álltam sorban, ahol a mögöttem álló lánnyal elegyedtem szóba. Az ő receptjét a patikusnő indulatosan dobta vissza, mondván, hogy ezt nem orvos írta, én pedig elgondolkoztam, vajon mire szólhat a recept. A lány külsejéből kiindulva valami erős narkotikumra tippeltem volna... A következő képben kezdeti barátságunk egy bizarr hármassá alakult, ugyanis a lány egyik barátjával ültünk hárman egy nagy kanapén, és valamilyen társasjátékot játszottunk. Hátborzongató utalások hangzottak el arra vonatkozóan, hogy "mire lehetne felhasználni a lelkemet", és magam is csodálkoztam, hogyan keveredhettem egy szektaszerű háromszögbe.

Ezután a beállítás váltott: most nem szereplője, hanem nézője voltam annak, hogyan is éli beteges életét a hármasunkat teljessé tévő fiú. Mintha egy magányos sorozatgyilkos karrierfilmjét láttam volna, egészen fiatalkorától öregkoráig. A fiatalkort nagyrészt a parkban lányok meglesésével eltöltött órák, az anyjával való veszekedések és titkos állatkínzások tették ki. Vagyis minden, ami egy szokványos horrorfilmben a főszereplő gyilkos életútjától elvárható. Meglett férfikorában is az anyjával élt egy kísértetházban, míg egy szép napon megelégelte, hogy a nő tudni szeretné, mi is zajlik fia fejében, és eltette láb alól - a házban a lépcsőfordulóban szúrta hasba az öregasszonyt, majd aprólékos módszerrel szétbontotta és formalinba helyezte a padláson akkorra már profin berendezett kísérleti laboratóriumában.

A harmadik (szerencsére záró) epizódban megint szereplőként élhettem át az eseményeket. Egy buszmegálló mellett elhaladva két vak lányra figyeltem fel, akik ugyanolyan pulóvert hordtak, mint én. Valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve úgy éreztem, ezt mindenképpen tudniuk kell, és azt is, hogy milyen vicces a pulóver szövege, hiszen lehet, hogy ezt eddig nem tudták, és felugrottam velük együtt a beérkező távolsági buszra. A sofőrnek annyit mondtam, hogy csak fél percet adjon, mielőtt elindul, aztán le is szállok. Ő viszont rögtön elindult a busszal, mire felháborodva kértem, hogy álljon meg, és különben sincs nálam pénz a viteldíjra. Ekkor láttam meg a szemében villódzó őrületet, és betegesen vigyorogva közölte, hogy márpedig a következő megállóig is fizetnem kell. Elismételtem, hogy nincsen nálam pénz, mire azt a kérdést tette fel, hogy terhes vagyok-e. Zavartan nemet mondtam, mire persze felajánlotta, hogy egyéb szívességgel is törleszthetek... Addigra már az eső is szakadni kezdett és korán besötétedett, mint ahogyan azt egy jóféle horrorfilmben el is várjuk.

Huzakodásunknak egy közbeavatkozó utas vetett véget, és a következő megállónál gyorsan leugrottam a buszról. A sofőr azonban vérszemet kapott, és üldözni kezdett a busszal. Próbáltam parkokon is átrohanni, de valahogy mindig a nyomomban volt a busz. A távolban egy gyorsétterem fényeire lettem figyelmes, és már teljesen elázva, szinte a sárban kúszva próbáltam eljutni odaáig. Az ablakon át láttam a személyzet megdöbbent arcát, és mielőtt még felébredtem volna, a busz teljes gázzal bevágódott a gyorsétterem ablakán, darabokra szakítva vagy éppen felismerhetetlen masszává préselve a békésen vacsorázó vendégek zömét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.