Nincs szerencsém személyesen ismerni egy forgatókönyírót, rendezőt vagy szerzőt sem, de ha egyszer alkalmam nyílna rá, megkérdezném, honnan merítik az ötleteiket.

A horrorra gondolok.

Elsősorban nem a tinihorror műfajára, hanem olyan pszichológiailag is megalapozott, nagyhatású műfajokra, amit a filmforgalmazók, moziüzemeltetők és médiahatóságok az X-kategóriába sorolnak, ami alapvetően a pornográf és a "nagyon erőszakos" filmeket jelenti. A filmnéző közönség döntő többsége ezeknek a jelentőségét letudja annyival, hogy "gusztustalanok", "öncélúan erőszakosok", vagy "értelmetlen vérfürdők". A pornográfiától ebben a blogban szeretnék eltekinteni, viszont szilárd (és a 11 éves korom óta látott számtalan horrorfilm által megalapozott) meggyőződésem, hogy az úgynevezett torture porn műfaja mellett nem lehet egy vállrándítással elmenni.

Nem áll szándékomban filmkritikákat vagy -ismertetőket írni, hiszen nem is értek hozzá, sokkal inkább az ilyen filmek pszichológiáját, az általuk bennem ébredt gondolatokat szeretném manifesztálni, ha úgy tetszik: hangosan gondolkodni.

Annak, hogy horrorfilmes "karrieremet" 11 évesen, A bárányok hallgatnak c. kultfilmmel kezdtem, majd szép lassan haladtam a szinte elviselhetetlenül erőszakos, megrázó, és minden képzeletet felülmúló elemekkel operáló művek felé, még egy hozadéka van: nagyon gyakran álmodok meg komplett horrorfilmeket. Ezek némelyike a már látottak lecsapódása, de előfordul, hogy teljesen új "ihlet" száll meg, és kedvem lenne ébredéskor azonnal felhívni egy produkciós irodát, hogy mennyit adnának a forgatókönyv ötletéért.

A blog megszületésével pedig már biztossá vált: magamnak sem ígérhetek nyugodt álmokat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.