Ritka, hogy én magam válok az álombéli események főszereplőjévé. Egyáltalán, ritka, hogy saját magamról álmodok. Sajnos, ez most így esett, na de annál jobban örültem az ébredésnek...

Anyukámmal egy erdőben sétáltunk, egész pontosan Balatonbogláron vagy a közelében (ide semmi sem köt, és nem vagyok ismerős sem Bogláron, habár a Balatont egyértelműen imádom, és nagyjából minden településen voltam, ami körülötte fellelhető). Még azt is mondtam Anyunak, hogy már voltam ott osztálykiránduláson (ez nem igaz, ha jól emlékszem). De ezt is csak foghegyről vetettem oda neki, ugyanis éppen haragudtam rá (ez pedig talán még soha életemben nem fordult elő), ugyanis a születésnapi buliját szervezte, és - teljesen figyelmen kívül hagyva az én érdekemeit - egy teljességgel alkalmatlan időpontot nevezett meg. Dühömben eltökéltem, hogy minél hamarabb véget vetek a sétának, és előreszaladtam, hogy kiutat találjak az erdőből, ami egyébként nem volt sem barátságtalan, sem sötét, leginkább a Normafához tudnám hasonlítani, még tűzrakóhelyeket és fapadokat is láttam elvétve. Anyu csak nevetett a duzzogásomon, sőt még segíteni is próbált: megmondta, mit mutat a nála lévő GPS, merre a legrövidebb átvágni, hogy egy tisztásra érhessek ki.

Követtem az ösvényt, amerre mutatott, és csakhamar egy aszfaltútra lyukadtam ki. Az út egyik oldalán egy raktárszerű épület állt; nem egy lerobbant, kísérteties helynek tűnt, hanem modernnek, kívülről alumínium borítással. Előtte kerítés, a kerítés mellett pedig egy fiú álldogált, olyan tizenhat lehetett. Ahogy megpillantottam, azonnal készségesnek mutatkozott (Anyukámat ekkorra már teljesen magam mögött hagytam, és nem is bukkant fel a továbbiakban sem), és nagy elánnal mutogatott, hogy menjek csak közelebb. Mivel jóformán azt sem tudtam, hol lehetek, odamentem hozzá, és szembesültem vele, hogy afféle agyilag visszamaradott, de jószándékú srác. Nagyjából érthetően elmakogta, hogy a legrövidebb út Pest felé a raktárféle épületen keresztül megy, és hogy a be- és kijáratok kulcsai is nála vannak; meg is csörgetett egy hatalmas kulccsomót.

Az álom során végig valós személyiségemmel teljesen ellentétesen cselekedtem, és így történt ezután is: követtem a nyálát bárgyú vigyorral csorgató idiótát az épület falai közé. Közben sajátos nyelvén elmeséli, hogy nem raktárban vagyunk, hanem péküzemben, ám ezt azonnal hitetlenkedéssel fogadom: nem kellett ahhoz sütödében járnom, hogy tudjam, ott nem mínusz fokok röpködnek, mint itt. Egyetlen érv szólhatott talán a pékség ötlete mellett, mégpedig, hogy ekkor vettem észre, hogy lelkes kísérőm egy félig megrágcsált kakaós csigát szorongat a kezében.

Ahogy az épületbe léptünk, a fiú azonnal kulcsra zárta mögöttünk az ajtót, és egy másikhoz kísért. Emlékszem, azt gondoltam, a hűtőrendszer miatt van erre szükség. Már talán négy ilyen zsilipen is áthaladtunk, amikor eszembe jutott, hogy körülnézzek: orvosi kezelőszékeket láttam, pont, mint egy fül-orr-gégészeten például, és ez persze azonnal megszólaltatta a vészcsengőt a fejemben.

A következő ajtó mögött, amin beléptünk, a kezelőszék helyett egy ágy volt, mellette pedig egy fehérbe öltözött, ápolónőszerű alak állt, vélhetően a kis retard anyja. Az anya láthatóan nem volt elragadtatva, hogy csökkent értelmű kisfia egy vadidegen előtt tárja fel groteszk laboratóriumukat, az én figyelmemet azonban lekötötte az ágyban fekvő nő. Nem szíjakkal, vagy kötéllel volt rögzítve az ágyhoz, hanem hálóval, és olyan volt, mintha az ágyban valamiféle jégzselé lenne, és a nő azon feküdne. Magamtól is rájöttem volna, de a kis gyépés rögtön fontoskodva megjegyezte, hogy "A néni büdös lenne, azért van így", azaz egyfajta tartósítási technikát van szerencsém megszemlélni...

Az történik, mint minden ilyen jellegű horrorfilmben: én is áldozattá válok, amikor az egyik hasonló ágyhoz kötöznek, a négyzetes háló szorítja az arcom, és ami a legkétségbeejtőbb: az ágy fejtámlája mögül egyre karok nőnek ki, és az arcom felé kapdosnak. A kezemet valahogy kiszabadítom, és sorra töröm el az összes ilyen kart, egymás után vagy hatot, mire végre felébredek; a karom a fejem fölött a párnán, teljesen elzsibbadva.

Azon túl, hogy az összes kísérletezős-pszichopata gyilkosos horrorfilmet említhetném (Motel, Viasztestek), legélénkebben egy szerintem igenis kiváló, az imdb által thriller besorolást kapott film hangulata, érzete lengte be az álomképet: a 2008-ban készült Gyilkos tréfe (Amusement) idegileg megrokkant főszereplője az ágybetétbe varrva tárolta az áldozatok holttestét, akik a  rácsok és rugók közül leskeltek ki.

A film - címéhez híven - szórakoztató, fordulatos, az imdb 5,1-es értékelésének pedig nem kell hinni: a végén a csattanót átjárja egy kis lélektani megdöbbenés, amikor majhogynem rokonszenvet érzünk a gyilkos iránt, megértjük motivációit, míg a múlt sebeiből lassan összeáll a kép, és egybefutnak a szálak. A babaházas metafora pedig szerintem elismerésre méltó. Imádom az ilyet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.