Habár régen nem volt említésre méltó horrorálmom (gyógyszerszedés és pszichés kimerültség miatt az álmaim inkább csak a valóság foszlányai, ha vannak egyáltalán), a ma délutáni alvás produktuma annyira színes-beteges volt, hogy méltónak tartom leírni.

Megint a szereplő-néző furcsa kettőssége határozta meg az álmomat. Kezdetőjelenetként a vasárnap ügyeletes patikában álltam sorban, ahol a mögöttem álló lánnyal elegyedtem szóba. Az ő receptjét a patikusnő indulatosan dobta vissza, mondván, hogy ezt nem orvos írta, én pedig elgondolkoztam, vajon mire szólhat a recept. A lány külsejéből kiindulva valami erős narkotikumra tippeltem volna... A következő képben kezdeti barátságunk egy bizarr hármassá alakult, ugyanis a lány egyik barátjával ültünk hárman egy nagy kanapén, és valamilyen társasjátékot játszottunk. Hátborzongató utalások hangzottak el arra vonatkozóan, hogy "mire lehetne felhasználni a lelkemet", és magam is csodálkoztam, hogyan keveredhettem egy szektaszerű háromszögbe.

Ezután a beállítás váltott: most nem szereplője, hanem nézője voltam annak, hogyan is éli beteges életét a hármasunkat teljessé tévő fiú. Mintha egy magányos sorozatgyilkos karrierfilmjét láttam volna, egészen fiatalkorától öregkoráig. A fiatalkort nagyrészt a parkban lányok meglesésével eltöltött órák, az anyjával való veszekedések és titkos állatkínzások tették ki. Vagyis minden, ami egy szokványos horrorfilmben a főszereplő gyilkos életútjától elvárható. Meglett férfikorában is az anyjával élt egy kísértetházban, míg egy szép napon megelégelte, hogy a nő tudni szeretné, mi is zajlik fia fejében, és eltette láb alól - a házban a lépcsőfordulóban szúrta hasba az öregasszonyt, majd aprólékos módszerrel szétbontotta és formalinba helyezte a padláson akkorra már profin berendezett kísérleti laboratóriumában.

A harmadik (szerencsére záró) epizódban megint szereplőként élhettem át az eseményeket. Egy buszmegálló mellett elhaladva két vak lányra figyeltem fel, akik ugyanolyan pulóvert hordtak, mint én. Valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve úgy éreztem, ezt mindenképpen tudniuk kell, és azt is, hogy milyen vicces a pulóver szövege, hiszen lehet, hogy ezt eddig nem tudták, és felugrottam velük együtt a beérkező távolsági buszra. A sofőrnek annyit mondtam, hogy csak fél percet adjon, mielőtt elindul, aztán le is szállok. Ő viszont rögtön elindult a busszal, mire felháborodva kértem, hogy álljon meg, és különben sincs nálam pénz a viteldíjra. Ekkor láttam meg a szemében villódzó őrületet, és betegesen vigyorogva közölte, hogy márpedig a következő megállóig is fizetnem kell. Elismételtem, hogy nincsen nálam pénz, mire azt a kérdést tette fel, hogy terhes vagyok-e. Zavartan nemet mondtam, mire persze felajánlotta, hogy egyéb szívességgel is törleszthetek... Addigra már az eső is szakadni kezdett és korán besötétedett, mint ahogyan azt egy jóféle horrorfilmben el is várjuk.

Huzakodásunknak egy közbeavatkozó utas vetett véget, és a következő megállónál gyorsan leugrottam a buszról. A sofőr azonban vérszemet kapott, és üldözni kezdett a busszal. Próbáltam parkokon is átrohanni, de valahogy mindig a nyomomban volt a busz. A távolban egy gyorsétterem fényeire lettem figyelmes, és már teljesen elázva, szinte a sárban kúszva próbáltam eljutni odaáig. Az ablakon át láttam a személyzet megdöbbent arcát, és mielőtt még felébredtem volna, a busz teljes gázzal bevágódott a gyorsétterem ablakán, darabokra szakítva vagy éppen felismerhetetlen masszává préselve a békésen vacsorázó vendégek zömét.

Ritka, hogy én magam válok az álombéli események főszereplőjévé. Egyáltalán, ritka, hogy saját magamról álmodok. Sajnos, ez most így esett, na de annál jobban örültem az ébredésnek...

Anyukámmal egy erdőben sétáltunk, egész pontosan Balatonbogláron vagy a közelében (ide semmi sem köt, és nem vagyok ismerős sem Bogláron, habár a Balatont egyértelműen imádom, és nagyjából minden településen voltam, ami körülötte fellelhető). Még azt is mondtam Anyunak, hogy már voltam ott osztálykiránduláson (ez nem igaz, ha jól emlékszem). De ezt is csak foghegyről vetettem oda neki, ugyanis éppen haragudtam rá (ez pedig talán még soha életemben nem fordult elő), ugyanis a születésnapi buliját szervezte, és - teljesen figyelmen kívül hagyva az én érdekemeit - egy teljességgel alkalmatlan időpontot nevezett meg. Dühömben eltökéltem, hogy minél hamarabb véget vetek a sétának, és előreszaladtam, hogy kiutat találjak az erdőből, ami egyébként nem volt sem barátságtalan, sem sötét, leginkább a Normafához tudnám hasonlítani, még tűzrakóhelyeket és fapadokat is láttam elvétve. Anyu csak nevetett a duzzogásomon, sőt még segíteni is próbált: megmondta, mit mutat a nála lévő GPS, merre a legrövidebb átvágni, hogy egy tisztásra érhessek ki.

Követtem az ösvényt, amerre mutatott, és csakhamar egy aszfaltútra lyukadtam ki. Az út egyik oldalán egy raktárszerű épület állt; nem egy lerobbant, kísérteties helynek tűnt, hanem modernnek, kívülről alumínium borítással. Előtte kerítés, a kerítés mellett pedig egy fiú álldogált, olyan tizenhat lehetett. Ahogy megpillantottam, azonnal készségesnek mutatkozott (Anyukámat ekkorra már teljesen magam mögött hagytam, és nem is bukkant fel a továbbiakban sem), és nagy elánnal mutogatott, hogy menjek csak közelebb. Mivel jóformán azt sem tudtam, hol lehetek, odamentem hozzá, és szembesültem vele, hogy afféle agyilag visszamaradott, de jószándékú srác. Nagyjából érthetően elmakogta, hogy a legrövidebb út Pest felé a raktárféle épületen keresztül megy, és hogy a be- és kijáratok kulcsai is nála vannak; meg is csörgetett egy hatalmas kulccsomót.

Az álom során végig valós személyiségemmel teljesen ellentétesen cselekedtem, és így történt ezután is: követtem a nyálát bárgyú vigyorral csorgató idiótát az épület falai közé. Közben sajátos nyelvén elmeséli, hogy nem raktárban vagyunk, hanem péküzemben, ám ezt azonnal hitetlenkedéssel fogadom: nem kellett ahhoz sütödében járnom, hogy tudjam, ott nem mínusz fokok röpködnek, mint itt. Egyetlen érv szólhatott talán a pékség ötlete mellett, mégpedig, hogy ekkor vettem észre, hogy lelkes kísérőm egy félig megrágcsált kakaós csigát szorongat a kezében.

Ahogy az épületbe léptünk, a fiú azonnal kulcsra zárta mögöttünk az ajtót, és egy másikhoz kísért. Emlékszem, azt gondoltam, a hűtőrendszer miatt van erre szükség. Már talán négy ilyen zsilipen is áthaladtunk, amikor eszembe jutott, hogy körülnézzek: orvosi kezelőszékeket láttam, pont, mint egy fül-orr-gégészeten például, és ez persze azonnal megszólaltatta a vészcsengőt a fejemben.

A következő ajtó mögött, amin beléptünk, a kezelőszék helyett egy ágy volt, mellette pedig egy fehérbe öltözött, ápolónőszerű alak állt, vélhetően a kis retard anyja. Az anya láthatóan nem volt elragadtatva, hogy csökkent értelmű kisfia egy vadidegen előtt tárja fel groteszk laboratóriumukat, az én figyelmemet azonban lekötötte az ágyban fekvő nő. Nem szíjakkal, vagy kötéllel volt rögzítve az ágyhoz, hanem hálóval, és olyan volt, mintha az ágyban valamiféle jégzselé lenne, és a nő azon feküdne. Magamtól is rájöttem volna, de a kis gyépés rögtön fontoskodva megjegyezte, hogy "A néni büdös lenne, azért van így", azaz egyfajta tartósítási technikát van szerencsém megszemlélni...

Az történik, mint minden ilyen jellegű horrorfilmben: én is áldozattá válok, amikor az egyik hasonló ágyhoz kötöznek, a négyzetes háló szorítja az arcom, és ami a legkétségbeejtőbb: az ágy fejtámlája mögül egyre karok nőnek ki, és az arcom felé kapdosnak. A kezemet valahogy kiszabadítom, és sorra töröm el az összes ilyen kart, egymás után vagy hatot, mire végre felébredek; a karom a fejem fölött a párnán, teljesen elzsibbadva.

Azon túl, hogy az összes kísérletezős-pszichopata gyilkosos horrorfilmet említhetném (Motel, Viasztestek), legélénkebben egy szerintem igenis kiváló, az imdb által thriller besorolást kapott film hangulata, érzete lengte be az álomképet: a 2008-ban készült Gyilkos tréfe (Amusement) idegileg megrokkant főszereplője az ágybetétbe varrva tárolta az áldozatok holttestét, akik a  rácsok és rugók közül leskeltek ki.

A film - címéhez híven - szórakoztató, fordulatos, az imdb 5,1-es értékelésének pedig nem kell hinni: a végén a csattanót átjárja egy kis lélektani megdöbbenés, amikor majhogynem rokonszenvet érzünk a gyilkos iránt, megértjük motivációit, míg a múlt sebeiből lassan összeáll a kép, és egybefutnak a szálak. A babaházas metafora pedig szerintem elismerésre méltó. Imádom az ilyet.

Álmomban a TV-t néztem este, és először meg is örültem, hogy milyen jó kis történelmi filmre bukkantam. A boszorkányüldözésről szólt, onnan pedig olykor ugrottunk pár száz évet, és egy szobában találtuk magunkat, ahol többen arról beszélgettek: sikerült írásos feljegyzéseket találniuk őseikről, akiknek a kivégzésekben volt szerepe - hol halálra ítéltként, hol az inkvizíció oldalán.

Az eszmecsere szépen fokozatosan más irányt vett, és rá kellett jönnöm, hogy az egyik szereplő (akit Ben Affleck játszott, de erre nincs magyarázatom...) egyre inkább felelősségre vonja a többieket, akikről meggyőződéssel állítja, hogy őseik több felmenőjét is akasztófára küldték.
A vádakra a szereplők persze értetlenkedéssel reagáltak: miért kellene őket az akkori cselekmények alapján megítélni, és elhangzott a "De én nem az ük-ükapám vagyok!" felkiáltás is.

Az egyszemélyes esküdtszék ezután berekesztette a tárgyalást, mire a társaság megkönnyebbülten szétszéledt... volna. A beszélgetés valamiféle padlásszobában folyhatott, ugyanis egy lefelé vezető lépcsőre nyílt az ajtó. Itt pedig bebizonyosodott, hogy hősünk igenis haragtartó. Kint várakozó társa egyetlen baltaütéssel fejezte le az egyik "gyanúsítottat", mire a többiek pánikszerűen tódultak le a lépcsőn. Egy-két delikvens nem úszhatta meg a halálra taposást sem, de az igazi bosszú a lenti szinten teljesedett be.

Egy ipari sütőre hasonlító szerkezet már begyújtva várakozott, és a szerencsétlenük jártak megmaradt része - számomra érthetetlen megadással - beállt, hogy aztán egyetlen szó nélkül halálra égjenek (a sütő inkább olyan volt, mint egy hűtőház, de pont ellentétesen működött). A legfurcsább, amire emlékszem (ha az egész agyszüleményem nem lenne elég), hogy három vagy négy gyerek is volt a társaságban, de ők sem sírtak vagy tiltakoztak.

Néhány elemet egyértelműen sikerült beazonosítanom: ha valaki látta a High Tension (Magasfeszültség) c. filmet, emlékezhet az apára, akit a gyilkos (?) a lépcsőkorlátnál fejezett le. Álmomban a hóhér Morgan Freeman volt, akit pár héttel ezelőtt láttam (vagy századszorra) az Álomcsapda c. Stephen King adaptációban. Neki a filmekben általában a nyugodt és bölcs igazságosztó szerepe jut, ami félig igaz az Álomcsapda ezredesére is, azonban őt ellenszenvessé teszi a District 9-féle "Nyírjunk ki minden rohadék kis zöld (szürke) lényt!"-hozzáállás, valamit a fertőzöttekkel szembeni szenvtelen bánásmód. A gyermekek halálba küldése pedig a Seed című film egyik megbocsáthatatlan jelenete miatt kísérthet (akit érdekel, úgyis megnézi, Uwe Boll rendezte, és meggyőződésem, hogy az előbb említett képsorok miatt nem lett volna szabad napvilágot látnia).

Alapvetően pedig a bosszú, mint motiváció a Mártírok (ami nem titkoltan az egyik kedvencem) kezdőjelenetére emlékeztetett. Ott sem tudtuk elképzelni, a lány miken mehetett keresztül, amire a válasza egy teljesen ártatlannak tűnő család kiírtása lett. Akkor is elgondolkoztam, és arra jutottam: saját lelki békéje miatt érezte ezt szükségesnek, függetlenül attól, hogy valóban megérdemelt volt-e büntetésük.

Természetesen a horrorfilmek esetében eltekintek a morális elvektől, mint például, hogy ölni bűn, és az önbíráskodást sem húzom ki a szótáramból. Mindig is úgy hittem, hogy ha valaki elég horrorfilmet látott (és elég sokfélét is), arra a másfél-két órára mindig egy speciális mérce szerint tud tekinteni az élet dolgaira, amely szerint szinte minden megengedett. Szerintem sokan (köztük én is) ezért is nézik ezeket a filmeket; tudjuk, hogy az ember a legkegyetlenebb faj, de hogy hol vannak a határok, és meddig korcsosulhatunk, az sosem fog kiderülni, mert a forgatókönyvírók (és az ember) számára mindig van tovább. A legijesztőbb nem egy lefejezés, vagy trancsírozós kínzás ábrázolása, hanem maga a tény, hogy ezek mi magunk vagyunk, és az elfojtásaink határtalan kegyetlenkedésekben jelennek meg.

Nincs szerencsém személyesen ismerni egy forgatókönyírót, rendezőt vagy szerzőt sem, de ha egyszer alkalmam nyílna rá, megkérdezném, honnan merítik az ötleteiket.

A horrorra gondolok.

Elsősorban nem a tinihorror műfajára, hanem olyan pszichológiailag is megalapozott, nagyhatású műfajokra, amit a filmforgalmazók, moziüzemeltetők és médiahatóságok az X-kategóriába sorolnak, ami alapvetően a pornográf és a "nagyon erőszakos" filmeket jelenti. A filmnéző közönség döntő többsége ezeknek a jelentőségét letudja annyival, hogy "gusztustalanok", "öncélúan erőszakosok", vagy "értelmetlen vérfürdők". A pornográfiától ebben a blogban szeretnék eltekinteni, viszont szilárd (és a 11 éves korom óta látott számtalan horrorfilm által megalapozott) meggyőződésem, hogy az úgynevezett torture porn műfaja mellett nem lehet egy vállrándítással elmenni.

Nem áll szándékomban filmkritikákat vagy -ismertetőket írni, hiszen nem is értek hozzá, sokkal inkább az ilyen filmek pszichológiáját, az általuk bennem ébredt gondolatokat szeretném manifesztálni, ha úgy tetszik: hangosan gondolkodni.

Annak, hogy horrorfilmes "karrieremet" 11 évesen, A bárányok hallgatnak c. kultfilmmel kezdtem, majd szép lassan haladtam a szinte elviselhetetlenül erőszakos, megrázó, és minden képzeletet felülmúló elemekkel operáló művek felé, még egy hozadéka van: nagyon gyakran álmodok meg komplett horrorfilmeket. Ezek némelyike a már látottak lecsapódása, de előfordul, hogy teljesen új "ihlet" száll meg, és kedvem lenne ébredéskor azonnal felhívni egy produkciós irodát, hogy mennyit adnának a forgatókönyv ötletéért.

A blog megszületésével pedig már biztossá vált: magamnak sem ígérhetek nyugodt álmokat.